Aki ügyfelekkel dolgozik, és számukra kreatív szolgáltatást nyújt, annak valószínűleg ismerős lesz a következő jelenség. Meghívnak tenderre, összeállítjátok az anyagot, több körben megküzdötök a munkáért, végül megnyeritek. Jön a szerződés, aláírásra kerül, mindenki izgatott, eldördül a startpisztoly.
Az első találkozón nagyjából egyetért mindenki a tervezett előrehaladással, a háttérben érződik valamiféle súrlódás. Ahogy halad előre a projekt, egyre több a konfliktus, a kezdeti lendület alábbhagy. Mindkét oldal elégedetlenségének ad hangot, nem klappol valami. Erre szokták mondani, hogy nincs meg a kémia, illetve Kanter törvénye is óhatatlanul bekövetkezik. De mégis mi van ilyenkor? Azt mondom, hogy elsőként magunkban kell keresni az oko(ka)t.
Tudásillúzió
Elmesélek egy rövid kutatást, aminek során Frank Keil és diákjai megkérdezték a kísérletben résztvevőket, mennyire értékelik 1–7-es skálán azt, hogy mennyire értik a hétköznapi tárgyak, mint a cipzár, a toalett, és a golyóstoll működését. Átlagban 4–5-re értékelték az ismeretüket. Ezután Frankék megkérték az alanyokat, hogy részletesen magyarázzák el a tárgyak működési mechanizmusát. Nos, a legtöbbjüknek halvány fogalma sem volt róla. Ezt hívjuk tudásillúziónak, vagyis hajlamosak vagyunk túlértékelni a tudásunkat. Oké, de hogy jön ez ide?
Az ügyfelünk a felhasználónk
Úgy, hogy sokszor megfeledkezünk arról, hogy az ügyfelet is meg kell ismerni. Alapból feltételezzük, hogy ismerjük ő(ke)t. Pedig nagyon nem. Ugyanúgy meg kell ismernünk a problémáit, a projekttel kapcsolatos mentális modelljét, digitális érettségét, a használt nyelvezetét, mint a termékének, szolgáltatásának felhasználóit. És elsősorban nekünk kell alkalmazkodni, idomulni hozzájuk.
Már a tender során is érdemes tudatosan figyelni, és mini „kutatást” végezni, ha van rá lehetőség. Aztán pedig, amikor a szervezetet, az üzleti oldalt, az üzleti célokat térképezitek fel, szintén fókuszba kell kerüljön a megértés.
Tudás átka
2005-ben Justin Kruger kollégáival végzett kísérletében a résztvevőknek két mondatot kellett írniuk. Az egyiket direkten, a másikat pedig szarkazmussal kellett megfogalmazniuk. A kérdés az volt feléjük, hogy hányan fogják felismerni a szarkazmust? A mondat írói szerint majdnem mindenki érteni fogja. Nos, elég optimista elképzelés volt, ugyanis valójában a mondatok 20%-át félreértelmezték. Ez is egy kísérleti bizonyítéka a tudás átkának, amit szintén érdemes figyelembe venni, ahogy a folyamatos egyszerűsítést, melyek hipotézisek formájában vannak jelen közös tudatunkban. De hát épp ezért kutatunk, hogy ezeket a torzító jelenségeket kiküszöböljük.
Van az úgy
Persze, néha semmi sem segít, hiszen a digitális projektek közös munkát igényelnek, azaz digitális szimbiózisra van szükség, és örök dilemmám, hogy vajon hol van a holtpont, amit átlépve, már nincs tovább?
Visszajelzésfüggő vagyok. Segíts!