Történt, hogy végérvényesen rádöbbentem. Mire? Tényleg csakis kizárólag rajtunk múlik hogyan értelmezünk… létezünk. Hogyan viszonyulunk a környező valósághoz, benne objektumokkal, élőlényekkel, történésekkel, helyzetekkel. Amíg véletlenszerű káosz uralkodik nem létező sorsunk felett, mégis jelentős hatással lehetünk a történésekre.
Tény, hogy sosem kaphatunk pontos képet a minket körülölelő világról. Az érzékszerveink által közölt fals információk és az agyunk, ami tovább ferdíti a beérkező adatokat, egyszerűen nem teszi ezt lehetővé. Ahogy képtelenek vagyunk pontosan kommunikálni, akár mi akarunk közölni valamit, akár nekünk akarnak mondani valamit. Eredendő magányra vagyunk ítélve. Soha, senki nem fog megérteni, és te sem fogsz soha senkit megérteni TELJESEN.
Beszéljük meg.
Veselkedjünk neki, de nyomban kezdjük azzal, hogy egyáltalán ugyanarról beszélünk? Egy fogalom, mint pl. isten más jelentéssel bír mindenki számára. Eltérő élmények, emlékek, helyzetek, ítéletek kötődnek hozzá. Kérlek, meséld el neked mi! Így talán van esély. És ez csak egyetlen kifejezés.
Az aktuális érzelmi, az előfeszített pszichés állapotod, mind hatással vannak, hogyan értelmezel. Közben statikus személyiségként gondolsz magadra, ahogy a másikról is ezt feltételezed. Látszólagos állandóság. Csalóka.
Azt mondod, emlékszel. Emlékszel? Mire? Arra az aspektusra, ami alátámasztja a belső korábbi hiedelmed? Tudom, meggyőző és egyértelmű. Neked. Valódi őszinteséggel mondod.
Csakhogy a nyelvet használod erre is. Lehetetlen. Végtelen kell beszéljünk. Végtelen kell. Végtelen.
„Ne keresd a szó jelentését, keresd a szó használatát!”
– Ludwig Wittgenstein
Beszéljük meg?
Persze. Chat, mobil? Meta nélkül még esélytelenebb. Oké, üljünk le. De mi van, ha csak az egyik fél érti mindezt? Hogyan világítod meg? Hogy minden, amit „igaznak” vél és hisz, azok csak az ő fejében léteznek? Az enyémben meg más, jó esetben itt-ott átfedéssel. És egyik sem közelíti meg az úgynevezett valóságot…
Rajtad múlik.
Mi tehetsz? Felismered, elfogadod. Törekedsz. Visszakérdezel. Újra visszakérdezel. Képeket mutatsz, rajzolsz. Történetet mesélsz magadról. Metaforákat használsz. Ismét visszakérdezel. Hagyatkozol az empátiádra. Mert ugye építed magadban. Meg akarod közelíteni a másik valódi közlendőjének megértését. Még ha az lehetetlen is.
Ugorjunk vissza
Miért írtam az elején azt, amit? Egyetlen, amit tehetünk az, hogy tudatosan alakítjuk a gondolkodásmódunkat, irányítjuk hozzáállásunkat, megváltoztatva az észlelésünket, az értelmezésünket. Csak rajtunk, rajtad múlik. A tudaton.
Persze a fenti szavak és mondatok sem azt jelentik neked, amit nekem. Ebben a végtelen értelműségben rejlik valahol a művészet ereje. De ezzel még nem ér véget a történet.
Van remény?
Van. Az evolúció töretlen. A technológiai és a biológiai is. Hamarosan eggyé válunk a technológiával. Mindannyian. Mi lesz ha össze leszünk kötve, egyetlen gigantikus rendszerbe? Kapcsolódunk, megértve megértünk, megérkezünk?
Visszajelzésfüggő vagyok. Segíts!