Kezdtem azzal, hogy függtem az édesanyámtól, életképtelen voltam. Aztán függtem a szüleimtől, az iskolától, a tanároktól. Függtem már sok mindentől. Függtem az első számítógépemtől, az elém táruló színtiszta logikai rendezettségtől. Máig függésben tart. Függtem a naív ideáimtól. Talán még most is. Függtem a tenisztől. Nem is ment rosszul és függtem…

Mindig is néztem őket. Az embereket. Figyeltem suttyomban. Vajon mire gondolnak, mi a történetük? Miről beszélnek? Valamikor kicsi gyermekként lett a játékom. Árulkodó test, nehezen leplezhető érzelmek. Van, hogy képes rá, de máris felépül mögé egy „sajátos” sztori. Átlátszó. Mind átlátszó. Átlátszó vagyok. De miért írom? Nem tudom. Talán, mert…

Vajon hány emberöltőnek kell még eltelnie ebben az országban, hogy valódi szolgáltatást kapjak? De tényleg. Elméletileg kapitalizmusszerű valamiben élünk. Hosszú évek óta várom, hogy végre mosolyogjanak rám mikor vásárolok, vagy étteremben ülök, vagy bármilyen más szolgáltatást veszek igénybe. Szimplán csak annyit kérek, hogy úgy beszéljenek hozzám, mint egy emberhez. Hahóóó…

Még tíz perc. Na jó, akkor most már betolom a pár slukk jägert. Slöpp, slöpp. Szét is árad bennem. Tapasztalat, hogy kell, mert éppen ellazít, de nem csípek be – mondom a barátomnak. Gyerünk, haladjunk, oda kell érnem. Időben. Belépek a terembe, előre baktatok, leülök egy székre. Nyakamban dobog a szívem.…

gurguláznak a hangok, kéz szántja a billentyűket. nyugalmat áraszt, de az elmém háborog. már megint nem tudtam magamnak parancsolni. szégyellem. elfogadó vagyok, legalábbis ez a perszóna, amit magaménak tudok, de mégis ellent teszek. ül velem szemben egy volt barát, akivel sok időt töltöttem el valaha. most is tisztelem, kedvelem. aztán…