Elém kerül egy régi kép. Kérlelhetetlen arcomba tolul. Emlék. Nézem, nézem az embereket. Fejről-fejre járva. Mosolyognak. Ki örömmel, ki mímelve, ki kelletlen. Agyam teszi a dolgát. Szimulál, stimulál. Neuron kódot futtat. Magam előtt látok jelenetet. Hallom az elhangzott mondatot. Érzés fut át idegrendszeremen. Rég történtek már.

Száz felett a szám. Száz felett… Jöttek, velem utaztak, továbbmentek. Vajon mi lett velük? Egy ideig sokakat kerestem. Később figyelemmel követtem. Mára már csak néhányuk sorsa érdekel. Mire volt jó, hogy hittem nekik és bennük? Biztos megérte. Segítettem? Tanítottam? Gát voltam? Egy szemét? Csak egy felejthető állomás? Egyáltalán számítottam? Bármit? Persze engem sem kerestek. Oké, páran igen. Voltak, akik kihasználtak. Emberszámba sem vettek. Földesúrrá lettem. Legalábbis némelyek által. Tudod, egyet megtanultam. Több mint húsz év múltán. Ha céget vezetsz, egyedül vagy. Barát? Á, az nem lehetsz. Mint ember, nem vagy, és nem lehetsz érdekes. Se érdemes. Talán nem is baj. Ha van társad, az segíthet.

Mire jó, hogy felkarolsz, netán segítesz embereket? Buzdítod! Legjobb tudásoddal tanítod, hogy jobbá legyen! Később kilép az életedből, szemét alaknak nevez, elfeledve mindent. Az önzetlenség kezdetben jóleső érzéssel jár, majd fájdalmat hoz. Aztán idővel felülemelkedsz, az ego fájdalmát elengeded, végül béke lesz. Az sem számít, hogy megérte, vagy sem.

Mégis mekkora változás kell, hogy évekkel később is számítson?

És mire volt jó szenvedni attól, hogy nem akartál mást bántani? Nem akartál rossz helyzetbe hozni? Védeni valami félreértett kötődéssel? Csendben maradtál, és tűrted, hogy te légy a kereszten. Mégis újra és újra így teszel. Hát nem tanulsz belőle? Az első hat évedben beléd égett természeted. Egy csapat? Vállvetve együtt? Nem lehet, hogy csak neked fontos ez? Ja, a szociális éned. Mégis mire jó mindez?

Mire jó, hogy látom a buborékom? Hogy látom az övékét? Hogy látom a tiédet? Hogy látom mennyire vagyunk törékenyek? Mire jó, hogy leírom mindezt? Hogy megbeszélem veled?