42. A végső válasz az életet, a világmindenséget, meg mindent érintő végső kérdésre. Épp ennyi éves vagyok. Lám, meg is tanultam a legfontosabbat. Lehet, mégsem akkora véletlen ez a szám? Az egyik, eleddig a lényemet totálisan átható idealizmusommal a mai nappal leszámoltam. Hosszú évekig hittem abban (nem utolsó sorban, sokat dolgoztam ezért), hogy meg tudom változtatni az embereket. El tudom érni, hogy végre felismerjék: kezükben van a saját sorsuk, a magasszintű együttműködéssel bármire képesek lehetünk. Ha akármit szeretnének elérni, megváltoztatni, akkor bizony hangoztatni kell a véleményüket, meg kell azt osztani másokkal. Na nem nagy plénum előtt értem, elég mikrokörnyezeti szinten. Ott, ahol élnek, ahol léteznek, a hétköznapjaikban.

Amikor azt látod, hogy a kis világod, amiben létezel, széthullik, vagy inkább erősen átalakul, megváltozik, akkor derül ki, hogy az addig hangoztatott értékek valóban tartalommal bírnak, vagy csak hangzatos lózungok. Beindul a csoportdinamika. Gyönyörű. Szociálpszichológiai tanulmány. Csomópontok alakulnak, forognak a nyakak. Beindul a hárítás. Ezt nem nekem kell, ez nem az én dolgom. Döntsd el te. Igazából hálás vagyok. Leesett a tantusz. Tévedtem. Többek között ezért is nagyszerű dolog a változás. Új dolgok kerülnek felszínre, új perspektívából szemlélheted a világot. Must have.

Olyan ez, mint a politika. „Engem nem érdekel”, „Nem foglalkozom politikával” – hangzanak a vélemények. Tényleg nem érdekel, hogy milyen lesz a jövőd, milyen a társadalom, amiben élsz? Nem érdekel, hogy a gyermeked is ezt a berendezkedést kapja örökségül? OK, neked nem fontos. Mindenesetre megtanultam a leckét. Nem vagyunk érettek a kooperációra, pláne nem a demokráciára. Vagyis még nem. Foglalkozom a családommal, azokkal, akik nyitottak erre, magammal. Minden energiát ebbe ölök. Továbbra is így fogok létezni és ezt a gondolatiságot sugározni, mert vannak dolgok, melyek sosem változnak.