Úgy egy hónapja voltam egy lehengerlő koncerten. Olyanon, amilyenen még azelőtt soha. Hogy mitől volt olyan különleges? Attól, hogy együtt éltünk a zenekarral – különösen az énekessel. Felhívás, tudatos jelzések, és irányítás nélkül kezdtünk énekelni, akkor és amikor épp kellett. Az egyik pillanatban felszaladt egy aktivista a színpadra, az énekes pedig kérdés nélkül odaadta neki a mikrofont, dal közben. A banda leállt, majd mikor a lány szétszórta szórólapjait és elmondta rövid üzenetét, folytatták az előadást. Emberként viselkedtek, sallangoktól mentesen, velünk, egy nagy egységben, tökéletes szimbiózisban. A zenében, a zene nyelvén, lenyűgöző alázattal.

Amikor csapatot építek, ennek az egységnek a létrejötte motivál. Vezetőként legfontosabb feladatom, hogy motiváljak, segítsek a lehető legjobbat kihozni minden egyes csapattagból, és egységet kovácsoljak belőlük. Alapfeltétel, hogy mutassam az irányt, ahova közösen tartunk, amihez frontemberként kell viselkednem. Aki pedig kiáll az élre, az tapsot kap. Már, ha jól csinálja. Viszont valahogy sosem érdekelt a dicsőség, sosem izgatott, hogy ajnározzanak valamiért, amit csinálok. Számomra nem fontos, hogy ha kitalálok valamit, bedobom a közösbe, és a végén nem kötik a nevemhez. Nem tudom miért alakult ez így, mitől lettem ilyen.

Talán azzal van összefüggésben, hogy nehezen viselem a kritikát, és egyúttal a dicséretet is? Nem tudok mit kezdeni azzal, ha valaki szembe dicsér, lelkendezik, hogy akármi, amit csináltam, az mennyire pazar. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy valójában nem tettem semmit, nincs ebben semmi kunszt. Nyilván belül jól esik, hogy értékelnek, sőt vágyom is rá, valahol el is várom, de ha direkten megkapom: BLOKK.

Mi a következménye? Hogy egyféle álszerénységbe burkolózom. Háttérbe húzódom. Sőt, gyakorta magam helyett mást tolok előre. Magam helyett. Tudod mit? Ez egy gigantikus nagy baromság! Emiatt sokszor, nagyon sokszor megszívtam már, hátrányba kerültem. Ráadásul nem csak magamra nézve káros ez a viselkedésmód. Akit előretoltam, többnyire maga is elhitte, hogy azok az ő gondolatai.

Sosem tudhatod, hogy mit hoz a jövő, akkor meg majd úgy állsz ott, mint jómagam a legutóbb, hogy csak az idióta hülye gyerek vagy a sarokban, aki pörög itt jobbra-balra, de amúgy egy nagy káosz, bár okos meg ilyenek, de igazából nem csinált semmit, még csak reálisan sem látja a dolgokat.

Mindeközben a valóság meg úgy néz ki, hogy az emberek a tetteid, cselekedeteid, eredményeid és a magadról közvetített kép alapján ítélnek meg. Minden mást elfelejtenek. Tök mindegy, mi volt, ha nincs ott a névtáblád, akkor semmi közöd hozzá. Ilyenek vagyunk, nincs ebben semmi különös. Tény. Mint ahogy az is, hogy mi, emberek, nem látunk át a szitán, sőt általában a saját tyúkszaros életünkön sem látunk túl. A szánalmas kis érdekeink határozzák meg mit teszünk. A legtöbbünket néhány mondattal lehet manipuláni és fordítani a véleményünket tetszőleges irányba. És még csak észre sem vesszük, hogy nem a saját gondolatainkat szajkózzuk és azok nevében gyűlölködünk, kirekesztünk, szeretünk és küzdünk, harcolunk valamiért. A legtöbben…

Szóval ne kövesd el azt a hibát, amit én. Felismertem és teszek ellene. De vigyázat! Nem arról szólok, hogy gátlástalanul told magad mindenki elé és mindenki arcába, hanem arról, hogy légy csapatjátékos, együtt, másokkal küzdj a mindennapokban, méghozzá kellő alázattal! Viszont sose feledd el megemlíteni, hogy „Igen, ezt én találtam ki! Én csináltam! Az én érdemem! Erre kell menni! Ez az irány!”. Állj ki, vállald! Ami jár, az jár. Meg kell tanulnod elfogadni a dicséretet, ahogy megtanultad kezelni a kritikát. Valahogy úgy, mint a koncerten a zenekar énekese. Végig húzta a csapatot, végig a banda élén állt és mindenki tudta, érezte, hogy ő a vezető. A dalok végén, a taps orkánban egyszerűen hátralépett, a társai mögé, maga előtt összetette két kezét és szerényen meghajtotta fejét.

Bármit csinálsz, állj ki, mutasd meg, hogy te csinálod! Ha szerényen meghúzódsz a háttérben, később más fog kiállni azzal, hogy ő csinálta.

— Kolozsi István (@kolboid) 2017. március 8.