Olyan, mintha egyedül lennék. Ahogy sorban hagyom el az éveket, egyre inkább erősödik az érzés. Bárhova megyek, bárkivel beszélek. Nem értem. Egyre bonyolultabb minden.

Mikor a jól szituált, értelmiségi és jólétben élő családnál vacsorázom. A levegővétel természetességével folyik ki szájukon a hétköznapi rasszizmus. Cigányozás, négerezés, zsidózás, migránsozás. Kerek szemekkel csodálkozom és már nem is vitatkozom, csak bámulok ki a fejemből. Nem értem. Olyan, mintha egyedül lennék.

Mikor a tanítónő napi szinten, a legkülönfélébb módon alázza meg az általános iskolás gyerekeket. Döglött legyet fóliáz és beteteti a tolltartójukba, mert a légy fekete pontszerű ürülékéről majd eszükbe jut, hogy pontot kell tenni a mondat végére. Tehetetlenül állok. Nem értem. Olyan, mintha egyedül lennék.

Mikor az igazán jómódú hölgy a gyermekvállalás kapcsán arról beszél, hogy márpedig ő nem fog lemondani arról, hogy Tahitire, vagy mittudoménhova menjen, mert neki arra szüksége van. Meg a választandó férfinél alapvetés, hogy sok pénze legyen, jól keressen. Csodálkozom az önzésen, az értékrenden. Nem értem. Olyan, mintha egyedül lennék.

Mikor a férfi ismerőseimmel poharazunk és csak úgy röpködnek a hímsoviniszta megjegyzések, meg a rosszalló buzizás. Hogy mi a nő feladata, meg a férfié. Egy ideig megpróbáltam elmondani, hogy milyen széles skálán mozog az ember. Mindannyian egy egyenes pontjai vagyunk. A két véglet az abszolút értelemben vett férfi és nő. Hormonjainktól függően foglalunk helyet az egyenesen, ami középen el van vágva, mert az agyunk kategóriákban „gondolkodik”, címkéket ragaszt minden információra. Mindezt azért teszi, hogy egyszerűsítsen, hogy minél kevesebbet dolgozzon. Hasztalan mondom. Mostanra már elengedtem, maximum jelzem, hogy nem értek egyet, de nem értem. Olyan, mintha egyedül lennék.

Mikor az intelligens férfi arról mesél, hogy őt az teszi boldoggá, ha megveszi a legnagyobb BMW-t és egy elképesztően nagy házat. Mindezt azért, hogy a „cicákat” becserkéssze. Közben pedig hazudik és átver. Nem értem. Olyan, mintha egyedül lennék.

Mikor az ismerős nem fogja fel, hogy fejlődnie kell. Minden este és a hétvégéken bámulja a sorozatokat, és játszik a gépén, nem csinál az égvilágon semmit. Hiába beszélsz neki, meg van győződve róla, hogy minden rendben van. Nem értem. Olyan, mintha egyedül lennék.

Mikor a Facebookon, twitteren a mérhetetlen düh fogad. Gyalázzák a másik embert, teljesen mindegy, mit tett. Mert hogy nézel ki? Mégis mit akarsz itt? Ne már! Tuti nem tudsz példát mutatni, ne is erőlködj! Úgyis egy fasz vagy, meg amúgy is minden szar, különben is rohadjál meg! Nem, nem tiltom le, nem követem ki, csak ámulok. Egyszerűen nem értem. Olyan, mintha egyedül lennék.

Mikor egy társaságban ostoba módon kifejtem, hogy szerintem nincs abszolút igazság, hogy Isten lehet, nem is létezik. Ki tudja, akár a reinkarnáció is lehetséges, vagy bármi. Igen azt, hogy agnosztikus vagyok. Akkor érzem, hogy istentelennek, istenkáromlónak, gyökértelennek tartanak. Inkább csendben maradok. Egyedül vagyok. Egyedül vagyok?

Mikor…