Az ember hajlamos túlképzelni magát. Egoja alkalmanként gigantikus méretűre nő. Aztán jön a menetrendszerinti gyorsvonat és széttrancsíroz. Lenyom a földre, helyretesz. Így megy ez.

Egészen addig, amíg végre fel nem ismered a mintát és felfogod, hogy se több, se kevesebb, pontosan az vagy, ami. Ugyanolyan senki, mint én, mint mindenki más. Örülj annak, amid épp van, lehet holnap semmid sem lesz, vagy épp sokkal több, mint valaha. Nem birtokolsz semmit és nem is jár semmi. Alázatra van szükséged és többé nem jön az intercity.

Nem tudom, hogyan működik a világ, de a tapasztalatom azt mutatja, az életemben felbukkant emberek újra visszatérnek, méghozzá különböző helyzetekben, mindig más felállásokban. Egyszer te szorulsz a másik segítségére, később ő szorul a tiédre.

Sose bízz meg abban az emberben, aki lekezelően bánik egy pincérrel, vagy egy takarítóval, vagy bárki mással. Az ilyen emberből hiányzik az alázat és kizárólag a státuszod miatt és/vagy érdekből kedves veled.

Hiszem és tudom, hogy jó vagy abban, amit csinálsz. Na, de mi a fontos? Te? Amit csinálsz? Ahogyan csinálod? Akikkel csinálod? Akiknek csinálod? A végeredmény? Ha a válaszod te magad vagy, vagy rólad szól, akkor ezen még dolgoznod kell.

Alázatosnak kell lenned. A munkádhoz, minden emberhez, akivel csak kapcsolatba kerülsz. Engedd el a gőgöd! Neked is van egy szuperképességed: meg tudod változtatni tenmagad…