gurguláznak a hangok, kéz szántja a billentyűket. nyugalmat áraszt, de az elmém háborog. már megint nem tudtam magamnak parancsolni. szégyellem. elfogadó vagyok, legalábbis ez a perszóna, amit magaménak tudok, de mégis ellent teszek. ül velem szemben egy volt barát, akivel sok időt töltöttem el valaha. most is tisztelem, kedvelem. aztán száll a szó és nem hiszek a fülemnek. merőben más – számomra letűnt világról beszél, megkeseredett ember szavai. értem, de nem értem. feladta. és küzdök, meg akarom győzni, mert igazam van. igazam van? ááá, már megint. csak másképp gondolom. és itt a csapda. tényleg elfogadó vagyok? ha? igen, az, de mégsem úgy teszek. kicsit talán még dühbe is gurulok. miért nem érti? mintha nem tudnám, hogy nem is fogja. elkeserít. bepászítok még egy sört. elcsitulok, most figyelek. belehelyezkedem a mondataiba, felelevenítem a történéseit. látom a keretet. magának emelte. változtatni kell. neki. de hogyan? mit tehetek? mutatni alternatívát? csak hallgatni és kérdezni? rávezetni? de ki vagyok én? valami transzformátor? csak szeretném, ha látná más is. változtatni kell. igen, a mikrokörnyezetemben. azzal, hogy mindig úgy cselekszem, ahogy. de ő is ide tartozik és tehetetlen vagyok. izgalmas kérdés, régen foglalkoztat. vajon felnőtt fejjel tanulható, hogy lásd a nagy képet, felülnézetből szemlélj történéseket? mert nem látja, csak azt, ami körbeveszi. és én látom? az egom becsap? franc tudja. akceptáljam és annyi? nem hagyhatom. teszem tovább a dolgom és akkor is tekerem a gombokat.