Itt van megint. Hello. Fakjú. Ne szóljatok hozzám, idegesít. Mélyen, magam vermében mozdulatlan ülök. Kezeim térdeken hevernek, most a finom anyag is érdes. Itt minden hangosabb. Sokkal zajosabb. A suttogás is üvöltve verődik a sima falakról. Ózonszag terjeng. Fémes íz a számban. Hidd el, elég a gondolatokkal küzdenem. Fájnak. Cikáznak. Irányíthatatlanul. Mint a hangok a veremben. Felerősödnek, interferálnak, kimúlnak, újra összeállnak, támadnak. Legalább ne lennék hastájékon átlőve egy ágyúgolyóval. Kozmikus méretű hiány. Tátongva sötét anyagot szív magába. Mint a drog hiánya. Pont olyan. Függök. Állítólag erős vagyok szavakban, meg jól tudok szeretni, fajtársak mondták volt. Testem közben elrohad, parttalan. Érzékek, érzelmek helyett illúziók, hallucinációk. Már régóta csukott szemmel is látok. Tudod, milyen az? Átkozott képzelet. Kigúnyolja a valót. Látom, látom, látom. Tátogom. Hagyj már végre aludnom. Nagy a természetem, nagy a vágyam, kínzó fantázia, nyugalmat nem remél a magamfajta. Nem elég. Sosem elég. Több kell. Mindig több kell. Mondom, nem elég. Mit lehet tenni? Hát le kell nyesni. De akkor az amplitúdót veszítem el! Gödörrel a hegyet. Is. Síkon létezni meg minek? Ezek az opciók. Választhatok.