Még régebben a rádióban hallgattam egy beszélgetést egy első világháborúban részt vett idős emberrel. A riporter arról kérdezte, hogyan volt képes elviselni azt, hogy a barátait, bajtársait elvesztette? A válasza annyi volt, hogy alkalmazkodott. A frontvonalban eltöltött első két hét minden estéjén embriópózban zokogott az átélt lelki fájdalomtól, nem tudott szabadulni a képektől, ahogy a bajtársai kínok közt haltak meg mellette, vagy épp a karjában. Aztán érzéketlenné vált. Többé nem sírt, nem érzett fájdalmat, egyszerűen gépiesen tette a dolgát.

Alkalmazkodott.

A legszélsőségesebb helyzetekhez is képesek vagyunk alkalmazkodni. Na persze ennél sokkal hétköznapibb példák is vannak. Ha a napvilágról belépsz egy sötét helyiségbe, semmit sem látsz, de alig telik el pár perc és a vizuális érzékelésed átáll a megváltozott környezetre. Vagy eszedbe jutott valaha, hogy a reggel magadra öltött ruhát a bőröd milyen hamar megszokja és egyáltalán nem érzed, hogy viseled? Vagy az, hogy fel sem tűnik neked a környezeted alapzaja? Alkalmazkodunk. Elképesztően adaptív a szervezetünk.

A Darwini gondolat miszerint „Nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra.” rövid távon is igaz. Neked is mindig, minden körülmények között alkalmazkodnod kell a változásokhoz, mint ahogy a szervezeted teszi. Persze ez nem azt jelenti, hogy fel kellene adnod az értékrended. Nyilván előfordulhat, hogy azon is kell tekerni egyet-kettőt, de ezt most hagyd figyelmen kívül. Szóval ha mondjuk egyedül maradnék egy számomra fontos értékkel, akkor is akklimatizálódnék, de mintegy titkosügynök bevetésre készen lapulnék a mélyben. A stratégia egyszerű lenne: nulláról, alulról építkeznék, lépésről-lépésre. Kitartóan. Végeredményben megváltoztatva a környezetem. De vágod, hogy mi ebben a lényeg?

Ne foglalkozz a múlttal, csak vond le a következtetéseket, tanulj belőlük, és egyszerűen engedd el! Idomulj az új helyzethez és ahhoz mérten tedd tovább a dolgod! Légy reszponzív!