Elteszem magam holnapra, lecsukom szemeim. Tudatosan magam elé vetítem az múltam egyik örömteli jelenetét, hogy az aktuális problémákról eltereljem gondolataim.

Szép kellemesen meleg szeptemberi nap van, enyhén lengedezik a levegő. Párost játszunk a Szent Ferenc kórház nagy fákkal körbevett 3 salakos pálya egyikén. Éppen adogatáshoz készülök a sötétkék Head ütőmmel, ami régóta megvan és teljesen hozzám nőtt. Mintegy kiegészítése testemnek. Előre eldöntöm, hogy fonákra szerválok és nyomban felfutok a hálóhoz. Az adogatás pontosan sikerül, amint a hálóhoz érek, száll felém a keményen megküldött return. Futás közben elfordulok és beleállok egy tenyeres röptébe, amivel hosszan visszahelyezem a labdát. A másik oldalon, gyerekkori teniszes haverom, aki négyünk közül tudásban magasan kiemelkedik, most mint ellenfelem, egy precíz átemeléssel válaszol. Hátraloholok, közben ráfordulok a lehulló labdára, de még épp az ütés előtt átsandítok a másik oldalra. Látom, hogy az ellen másik tagja belép a hálónál, ezért nyomban változtatok az elképzelésemen és egy erősen meghúzott kereszt fonákkal elütök a meglepetten pórul maradt játékos mellett. Megrázom az öklöm.

Szeretem ezt a jelenetet. Elégedettség tölt el, mikor lejátszom magamban a videót. Nem számolok bárányokat, nekem az sosem vált be. Valamikor régen imával kezdtem. Elmorzsoltam elmémben egy miatyánkot és azzal indultam az álomvilágba. Olyan sokáig ismételtem pici koromtól, hogy erős szokássá vált. Még ma is kopogtat az inger, de nyomban megálljt parancsolok: ugyan már. Egyedül vagyok. Hála maradt csak meg belőle, amit a körülöttem lévő emberek iránt érzek.

Később, hosszú éveken keresztül, fegyver fordult velem szembe és néztem, ahogy elvégzi feladatát. Mint a Polanski-féle Puszta formalitás kulcsképkockái. Biztosan tőle kölcsönözte tudatalattim e klipet. Sokat dolgoztam azon, hogy megszűnjön. Néha még meglep, de átveszem a kormányt és újfent a teniszpályán találom magam.

Persze sokszor képtelen vagyok elaludni. Ha a problémák nagyok és bonyolultak sok ismeretlennel, csak forgolódom, újra és újra átrágom a lehetséges utakat, körbejárom minden lehetséges oldalról szakadatlan. Ilyenkor minden sötét, nincs megoldás. Kizárólag negatív következményeket látok, kitöltöm a hiányzó űrt, ami szinte sosem pozitív töltetű. Az alkohol valamikor segített, de már jó ideje visszaüt. Egy darabig mélyen alszom, de hamar felkelek és a probléma, ha lehet még mélyebben, még sötétebben tör rám. A tenisz jelenet meddő próbálkozás, kizárólag a meditáció segít, amivel megzabolázom cikázó elmém és kitartó munkával zuhanok álomba.

Reggel felkelek, szertefoszlik a sötét pesszimizmus, újra érzem az erőt. Nekimegyek, megoldom, akkor is, ha lehetetlen.