mindenesetre elkódolom, direkten gagyinak hat, az meg nem vállalható. különben is mit fognak gondolni? majd úgy tűnik rejtelmes vagyok, egyenesen furcsa. szüttyögök még rajta, beszúrok nehány idegennek ható igét, mástól csent jelzőt. kész is. mire gondoltál? tudja a franc. na jó. mindig képeket látok, de tényleg. semmi különös, csak a szokásos. neked amúgy mi bajod? hmmm, pompás kérdés. az megvan mikor embriópózban fekszel az ágyadban és folyik a könnyed? mikor az izmaid önkéntelenül rándulnak? mindegy, úgyis letagadod. erről nem beszélünk. de váltsunk témát, legyünk pozitívak. én az vagyok, akkor is, ha ezek után kételkednél. csak találkozzunk. vidámnak, jókedvűnek és erőteljesnek fogsz látni. olyan képet festek, amilyet csak akarok. valójában ehhez értek. egy hiperrealista vagyok. tudod mit? időnként még el is hiszem, a psziché simán átveri a testet és még úgy is érzem. később felrúgom, ha úgy tartja kedvem és gond nélkül átfestem. valójában szerelmes vagyok. most ugye viccelsz? mégis miről hadoválsz itt? miről, miről. a szenvedésről, a fájdalomról, hiszen ezekből fogan a szépség. másképp nincs izgalom, se gyönyör, se öröm. mikor üres tekintettel bámulsz a sarokból mozdulatlan ülve. ott és akkor indul a folyamat. de kibe vagy szerelmes? baszki nem érted. a formák, a minták, a hangok kialakulása. ez fűt. de jó, hogy eszembe jutott, mindig is meg akartam kérdezni: miért félnek az emberek az egyedülléttől? most ugorjuk át a társas lény szöveget. komolyan kérded? naná, mert nem értem. kell a társ, a társaság, anélkül nem megy, de pont ugyanígy kell a magány is. mégis mikor teremtesz, ha rettegsz tőle? na de mindegy, lapozzunk.